Az elmúlt napokban a Facebookon keringő felhívás hatására (l. kép alább) érdekes kísérletbe kezdett a Nyugat.hu: Egy, a Facebookon valóban terjedő pedofilüldöző üzenet kapcsán azt vizsgálta, hogy mennyi idő és erőfeszítés kell ahhoz, hogy valaki jóhírét komolyan aláássuk a web2.0 szférában egy kreált profillal és az illető valódi nevére alapozott „Kapjuk el a pedofilt!” kampánnyal.
Tánczos Mihály rendkívül alapos cikke arról számol be, hogy mindössze 20 perc alatt megalkotható a potenciális áldozat (a pedofil vádakról adott esetben mit sem sejtő, létező személy) nevével megegyező Facebook profil, amely máris vaktában jelölgetheti a nevük alapján látatlanban is kiskorúnak tűnő ismerősöket (bizony, a kacifántos becenevek és a többezres baráti körök gyorsan leleplezik a hiszékeny és túlságosan is nyitott gyerekeket). A kísérlet első megdöbbentő eredménye az lett, hogy fél nap alatt összesen 50 bejelölt fiatalból 47 (!) igazolta vissza az ismeretlen profilt, az első visszaigazolásra alig több mint 30 másodpercet kellett várni. Természetesen az idő múlásával a visszajelölés esélye egyre nőtt, hiszen hamar az ismerősök ismerősei körében mozgott a „Facebook betyár”. Ennél is döbbenetesebb, hogy nem kellett sokat várni; az álpedofil üzenőfalán „a gyerekek csacsogásainak több száz bejegyzése mellett erotikus töltetű képek is megjelentek, amit a fiatalok egymásról készítettek.” Sokkoló és elgondolkodtató.
Égetően szükséges lenne, hogy a fiatalok már az általános iskolában is felkészüljenek a média, főleg a közösségi média tudatos használatára, megismerjenek tájékozódási pontokat egy lehetőségeket és óriási veszélyeket jelentő világban. Sajnos jelenleg fájó hiányossága az oktatási rendszernek az ilyen irányú képzés (egyébként a pénzügyi alapismeretekkel együtt). Nyilvánvaló persze, hogy egy ennyire friss, alig pár éves jelenség rapid burjánzására szinte képtelenek a társadalmak azonnal reagálni, ugyanakkor az is jól látszik, hogy a probléma még csak nem is intézményi szinten van: A szülőknek is támogatásra lenne szükségük ebben a kérdésben. Figyelemreméltó, hogy a kísérletbe – tudtukon kívül- bevont gyerekek félelemérzete a virtuális térben mennyire csekélynek bizonyult. Annak idején minket szüleink alaposan megtanítottak arra, hogy „Ne állj szóba idegenekkel!” Itt az ideje, hogy kiegészítsük e figyelmeztető szavakat: „… az interneten se, akkor se, ha bemutatkozik, vagy bejelöl a Facebookon!”
De más tanulsággal is szolgál ez a történet: felveti a kérdést, hogy a jóhír és az identitás valóban ennyire könnyen megsérthető-e a virtuális térben. A kísérletet elindító eredeti pedofilüldöző üzenet hozzám is elért, tehát elmondhatom, ahogy szinte mindenki, én magam is rendelkezem olyan jóhiszemű barátokkal, akik anélkül kattintanak a „Megosztás” gombra, hogy előzetesen meggyőződnének arról, mekkora valóságtartalma van a hírnek, amely terjedéséhez maguk is hozzájárulnak.
Holott nem nehéz utánajárni, hogy a felhívást kezdeményező profil semmilyen információval és személyhez kötődő névvel, elérhetőséggel nem rendelkezik, tehát enyhén szólva is gyanús.
A pedofil-sztori persze csak egy példa. Számos alkalommal láttam én magam is megosztásra és lájkra biztató üzeneteket, ahol rákos gyermekek javára vagy műtétre gyűjtöttek. Néhányszor persze szerepelt konkrét név és telefonszám is, ami növeli annak esélyét, hogy valódi ügyekről lehetett adott esetben szó (talán nekik ártanak a legtöbbet a rosszindulatú ‘vírusok’). Mégis nyugtáznom kellett az elmúlt hónapokban, hogy sajnos sokan még mindig elhiszik, egy lájk vagy egy megosztás valódi segítséget és pénzadományt jelent a másik oldalon. Vélhetően ez azért van, mert azoknak, akik nem online médiával foglalkoznak nehéz átlátni az üzleti modelleket (l. korábbi posztom ), és bár nincsenek tudatában annak, miként lehet egy kattintást pénzzé váltani (ebben a formában leginkább sehogy), úgy vannak vele, hogy egy klick nem kerül semmibe. „Hátha mégis segítek.” Sajnos azzal azonban nem számolnak, hogy akaratlanul is veszélyt hordozhat magában tettük.
Érdekes vonatkozása ennek a kérdéskörnek az is, hogy az emberek mennyire hisznek a közösség erejében. Hiszik, hogy együtt a Facebookon erősebbek vagyunk, mint a rendőrség, a szervezet, amelyet kimondottan erre tart fent az állam az adófizetők pénzéből. Az eredeti „Figyelem” profilt több mint tízezer (!) felhasználó osztotta meg, és a sok száz hozzászóló többségének eszébe sem jutott, hogy ha valódi ügyről is van szó, nem az egyszeri állampolgár feladata az utcán beazonosítani és meghurcolni valakit, akire egyébként senki semmit nem bizonyított.
De hogy még itt se érjen véget a történet, a Nyugat.hu cikke után figyelemmel követtem az eredeti Figyelem profil hozzászólásait. Megállapítható, hogy ránézésre növekvő arányban tükrözik a szkepticizmust. Egyre többen hívják fel a figyelmet arra, hogy vélhetően „kamuról” van szó, és a rendőrséget is egyre többen emlegetik. Úgy tűnik, hogy idővel győz a „tömegek bölcsessége”, és lelepleződnek az álhírek. Az persze továbbra is kérdés marad, hogy az igazság visszaterjed-e azon a csatornán, amelyen az eredeti álhír beszűrődött a közösségi médiatérbe (vagy irreverzibilis a folyamat), illetve hogy a „pletyka” lecsengése örökérvényű-e, tehát számíthatunk-e egy újabb hullámra jóval azután, hogy lecsillapodtak a kedélyek.
), a másikat viszont édesapám vette le a könyvesbolt polcáról kiváló érzékkel. Nagyjából ismeri tudományos érdeklődésem főbb területeit, de még így is meglepődtem, hogy ennyire sikerült beletrafálnia az ajándékával, ráadásul egy olyan kiadvánnyal, amit még nem olvastam.