Amikor a versenyszektorból belecsöppentem a hazai akadémiai szférába hamar észre kellett vennem, hogy sok tekintetben bizony paradigmaváltásra lesz szükségem, hogy megértsem a folyamatokat és az ok-okozati viszonyokat. Nemcsak új szabályokat kellett megtanulnom, de egy új logikát elsajátítanom, hogy kicsit is el tudjak igazodni. Ebben a világban alapelveiben működnek máshogy a dolgok, ami egy külső szemlélő számára meglehetősen furcsa megoldásokat szül.
Az egyik legfeltűnőbb különbség a piaci viszonyokhoz képest, hogy a kutatók és egyetemi tanárok sikereit a pénztől különböző értékmércealapján, egy lényegében alig monetizálható, leginkább presztízsre épülő szisztéma szerint ismerik el. Mivel azonban a tudósoknak is el kell tartaniuk a családjukat, és sajnos az oklevelük felmutatására nekik sem adnak kenyeret a boltban, sejthetjük, hogy 
az egyébként tiszteletreméltó módon meritokratikus szemléletű rendszer diszfunkciókkal tarkított. Egy ilyen diszfunkciót helyezett előtérbe egy tegnapi hír, ami világszerte több ezer kutató bojkottjáról számolt be egy tudományos folyóiratokat jegyző kiadó ellen. Az ok nem más, mint a kiadó sajátos üzleti modellje, aminek alapja a médiapiac ezen kicsi szegmensének tökéletlensége, és aminek eredménye a lényegében kockázatmentesen elérhető óriási profit. A közgazdászok az ilyesmit úgy hívják arbitrázs, de mi vállalkozók ezt a változatot egymás között csak úgy nevezzük: „lehúzás”.
Korábbi blogbejegyzésemben már tettem említést alternatív média modellekről például itt és itt, azonban a tudományos médiumok üzleti struktúrája egy külön kategóriát testesít meg. Úgy tűnik ilyen öszvérmegoldás az eredménye, ha a profitorientált érdekek találkoznak a presztízs körül forgó tudományos világgal. Máris kész a tökéletlen piac, ami csak arra vár, hogy egy leleményes üzletember (vagy üzletemberek egy csoportja) kihasználja.
Az egyik oldalon vannak a kutatók, akik szűkös erőforrásokból (jellemzően közpénzekből) végeznek alap- vagy alkalmazott kutatásokat, részben a világ aktuális kutatási eredményeire támaszkodva (tehát a többiek által publikált eredményeket megismerve), részben a tudomány határait feszegetve saját felfedezést felmutatva. Erőfeszítéseik elsődleges jutalma nem álomgázsi vagy osztalék bármilyen haszonból, ami közvetve vagy közvetlenül a világnak vagy a társadalomnak származik munkájukból, hanem az elismerés, ami azzal kezdődik, hogy eredményeiket egy rangos szaklapban publikálhatják. Az természetesen, hogy mi számít rangosnak, nem intuíciók vagy szubjektív preferenciák függvénye (elvégre tudósokról beszélünk), hanem egzakt matematikai módszerekkel meghatározott mutatószám következménye. Ez a mutatószám az impakt faktor („hatástényező”), amit a tudományos folyóiratok átlagos idézettsége alapján számítanak, és évről évre frissítenek. Így megy ez már közel negyven éve, és mára ez a szám vált a publikációk, tehát a kutatók teljesítményének központi mércéjévé hazánkban is, hiszen minél többen idéznek egy cikket, annál nagyobb hatással van a benne szereplő elméleti koncepció vagy empirikus kutatás a tudományos fejlődésre (több országban, így nálunk is figyelembe veszik a kutatásokra szánt közpénzek odaítélésekor). Persze a rendszert sokan kritizálják, például a kiváló matematikus, Kóczy Á. László is írt már róla tudományos cikkeiben, illetve blogjában szigorúan módszertani megközelítésből.
Tehát az egyik oldalon ott vannak a kutatók, akik bizonyos helyeken nemhogy ingyen is szívesen publikálják értékes szellemi terméküket, de gyakran még fizetnek is érte (ennyit a szerzői jogok hagyományos felfogásáról). A másik oldalon pedig ott vannak a kiadók, például a jelen botrány főszereplője, az Elsevier, amely borsos áron kínál hozzáférést ezekhez a tartalmakhoz intézmények és magánszemélyek számára egyaránt. (A Corvinus Egyetem előfizetésének köszönhetően én általában itt böngészek az Elsevier cikkei között. A mi előfizetési díjunkról nincs információm, de az index.hu imént idézett cikke a University College London (UCL)-t említi példaként, amely az Elsevier 2068 lapjára fizet elő évi 1,25 millió euró értékben). Óriási üzlet, igaz? Az ember legszívesebben maga is indítana egy tudományos lapkiadót még holnap. Egyébként vannak ingyenes hozzáférést biztosító kiadók is, azonban a több évtizedes, az információs szupersztráda előtti időkre visszavezethető márkák úgy tűnik, a tudományos média világában is tartják magukat. Az Elsevier rengeteg olyan folyóirattal rendelkezik, amelyek a saját szakterületükön kimagasló impakt faktorral rendelkeznek. Komoly tényező tehát a tudomány világában.
Mi a megoldás? A bojkott ideig-óráig talán a tárgyaló asztalhoz kényszeríti a kiadó képviselőit, bár én arra tippelnék, hogy alapvető szemléletváltozásra lenne szükség ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon. Jól lehet a jogszabályi háttér alakulása jelenleg nem a szabad tartalomfelhasználásnak kedvez, a szerzők érdekeit és az internet specifikumait indokolt lenne figyelembe venni.
